| |
érdektelenséggel megvonta a vállát. - Talán…adj neki valami…csecsebecsét. - szólt színtelen hangon, bár látható élvezettel ejtve ki a szót. A kisasszony valójában egyáltalán nem gondolt bele a problémába, és ezüst villáját a salátatorzsába döfte. Az úrnő pedig valóban szerette volna felkutatni Réka bajának gyökerét, ámde erről két napon belül letett, érdeklődése könnyen törő avarként szállt tova. Az igazsághoz azonban hozzátartozott, hogy Réka problémája részben egészségügyi eredetű volt. Persze gyakori szédüléseit és megmagyarázhatatlan, fél óráig tartó könnyű, de kellemetlen fájásait legkülönbözőbb testrészeiben, amelyek ugyanott soha nem tértek vissza, csak súlyosbította a viharos Vonat úrfi iránt érzett szerelme, amelyeket az a rögeszméje koronázott meg (amely egyébként csak akkor jött elő nála, ha sok vendég érkezett egymás után, és mind felment az emeletre vagy egy földszinti szobába), hogy ő egy átjáróházban rekedt kis kékesfehér monguz. Mindazonáltal ezek mellett jelen volt még valami, ami kétségkívül a leginkább felelőssé tehető Réka szomorú hangulatáért.
A múltban több olyan esemény is történt, amely jelentősen rontotta a lány kedélyállapotát, és valamilyen furcsa okból mindegyik Almafa úrnővel volt kapcsolatban. Hiszen az úrnőnek semmilyen személyes konfliktusa nem akadt Rékával, sőt, nagyon is elégedett volt munkájával (és lehetett is, hiszen a szobalány rendkívül hatékonyan dolgozott; erőtlen napfénypászma létére kifogástalanul végzett el minden reá kirótt feladatot); ráadásul egy külső szemlélő számára sokkal kézenfekvőbb lett volna, ha a vele szinte semmit sem törődő, saját maga elfojtásával küszködő Damaszt kisasszonnyal való kapcsolatában lappang valamiféle rejtett feszültség. Azonban ez egyáltalán nem így volt. A kisasszony ugyan egyszer meg is ütötte, mert Réka titkolt cicája besurrant Damaszt szobájába, és ott aludt, de a szobalány erre egy óra múltán már nem is emlékezett. Az őszies asszonnyal szemben azonban valahol egészen mélyen ellentétek feszültek, habár a felszínen, sőt, még egy réteggel mélyebben is kifejezetten kedvelték egymást. Réka titokzatos sírógörcseinek is valószínűleg ez állt a hátterében, hiszen egy olyan háznál állt alkalmazásban, amelynek úrnője segítő szándékkal temetőbogarakat rejt a fiókjába (ez abban a két napban történt, amikor Almafa úrnő megpróbálta feltérképezni Réka sírásainak okait), nem tudva, hogy a szobalány ezután egész éjjel az ágyában vacog az iszonytól; egy olyan háznál, ahol az úrnő kémlelőlyukon keresztül szemléli az embereket, nem tudva, hogy a szobalány utálja az “o” betűt (és igyekszik úgy beszélni, hogy minél kevesebbet ejtsen ki belőle).
Háromnegyed nyolckor Almafa úrnő a hallban való megjelenésre szólította fel Rékát, Damasztot és a házban állandó vendégként tartózkodó Jakabot, aki távoli rokon volt, orvosi tanulmányokat folytatott, és általában túlzott jókedvvel vette tudomásul az eseményeket. Az úrnő inas kezében egy üveg felbontatlan pezsgő várakozott, a belépő, vörös szemű szobalány néhány karcsú poharat szorongatott, Damaszt egy bordó fotelben nézegette a karfa kárpitjának mintáit, Jakab pedig egy orvosi tükörrel vetítette a csillár fényeit nőrokonai arcába, akik csak önkéntelenül összeránduló arcuk elfordításával adták tudtára, hogy észrevették. Amikor minden szempár kérdően Almafa úrnőre szegeződött, ő pár másodpercnyi hallgatás után megszólalt. |
|