| |
A szobalány az arcához kapott, és mindenki tudatába egy rosszindulatú, hitvány, de annál hátborzongatóbb baleset sejtelme fészkelte be magát. Amikor Réka szokatlan, magas, de fogvacogtatóan panaszos hangot préselt ki magából, még mindig szinte egész arcát eltakarva két tenyerével, Damaszt iszonyattól összeszorított kezében elroppant a finom üvegű pohár, elvágva a kisasszony gyűrűsujját, amelyből vércseppek hulltak az immár a fotel mellett alattomosan pörgő dugóra. Jakab nadrágszáraira az üvegből előtörő fehér hab csorgott, míg ő maga, még fel sem fogva teljesen az eset jelentőségét, felkanyarodó szemöldökkel tekintett körbe. Almafa úrnő néhány meredt pillanat elteltével kimért, de határozott léptekkel indult meg Réka felé, amikor bekövetkezett az az esemény, amelytől mindnyájan rettegtek: a szobalány elvette a kezeit, és felemelte a fejét.
A látvány, amely eléjük tárult, egyszerre volt borzasztó és szánalomra méltó: a fájdalomtól eltorzult arcú Réka egyik szeme szorosan behunyva, a másik tágra nyitva ontotta magából a könnyeket és talán a vért, de a sérülés komolyságát nem lehetett megállapítani, mert az orrából is piros folyadék folyt, ráadásul mindez elmaszatolva áztatta a szobalány vonásait, így egyelőre csak riadt aggodalom tölthette be a szemlélők szívét.
A felugró Jakab és az úrnő egyszerre értek oda a zokogó és iszamos kezeit félszemmel rémülten vizsgáló, majd sebesült szeméhez nyomkodó Rékához, Damaszt pedig a helyén maradva felváltva meredt értetlen-kifejezéstelen tekintettel a sérült szobalányt istápolókra és saját vérző gyűrűsujjára. Aztán hirtelen felpattant, felkapta a földről a dugót, a többiekhez vágta, és kétségbeesett, de dühödt hangon azt ordította: —Elviselhetetlen… ez elviselhetetlen!—, majd kiviharzott az előszobából, és felrohant a szobájába, ahol minden világos színű tárgyra rákente kiontott vérét.
Almafa úrnő, akinek tevékenysége abban merült ki, hogy karba font kézzel hidegen azt ismételgette: —Ugyan…nyissa csak ki a szemét…—, rápillantott a könyökéről lepattanó dugóra, követte tekintetével a kirohanó Damasztot, majd az immár székbe ültetett, nyöszörgő Réka mellett térdelő, zsebkendővel a szobalány arcát törölgető Jakab vállára tette a kezét, és nyugodtan, de baljóslatúan azt mondta: —Mindez a te hibád. Lásd el… és öltözz át.— azzal suhogva kisietett ő is, és elfoglalta a helyét a kémlelőfülkében, ahol hangos, tőle szokatlan hangfoszlányokkal kísért, szaggatott sóhaj tört fel belőle.
Jakab így egyedül maradt a sebesült szobalánnyal, és úgy érezte, hogy örökre elvesztette a jókedvét. A történtek gyorsasága és iszonyata egész lényét áthatotta, és olyan esetek jutottak eszébe, amikor sokat nevetett, de most úgy találta, hogy soha nem volt helyénvaló mulatságosnak tartania semmit. Egy valószínűleg félig megvakított lány arcát törölgette, és nem bűntudata volt, hanem valamiféle kozmikus komolyság szállta meg, amely súlyánál fogva döbbentette meg, és minden apró történésnek kivételes és rendkívüli jelentőséget adott, bár később, valamiféle általános, de alantas törvényszerűségnek engedve éppoly rövid életűnek bizonyult, mint amilyen elsöprőnek. |
|